1948/49 fordulóján Fekete István élete is gyökeresen megváltozott.
Erdőgazdasági, illetve oktatófilmes állását elvesztette, apácalánya elhagyta az
országot, az addigi irodalmi kapcsolatai pedig csaknem teljesen felszámolódtak.
Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz,
a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a
kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az az Új
Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, amelyek a fordulat idején kezdtek
érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték
Fekete Istvánt, és olyan ?katolikus író?-ként tartották számon, aki irányzatok
és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan,
a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a
megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása
pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük
folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra
kényszerült volna. Az Új Ember és a Vigilia közönsége szívesen fogadta a polgári
középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként
folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes
hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális
dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték. A korábbi Kísértést
folytató Tűz mellett című válogatást ezekből állítottuk össze, kiegészítve
néhány, kötetbe még sohasem került, illetve kéziratban maradt szöveggel. A
keletkezésük időrendjét ezúttal is szem előtt tartottuk, miként azt is, hogy
ezek az elbeszélések így együtt még ugyancsak sohasem kerültek gyűjteménybe.