Hűtlenné váltam volna a magam számára menedékül megtalált Ördöggolyóhoz, mert
kiléptem belőle? Nem, nem hűtlenség vezetett, csak a külső világ hangjai
erőteljesen, önmagamtól elterelve, kifelé fordították a figyelmemet. Át kellett
adnom az Ördöggolyó kitekintő nyílását, a külvilág felé táruló ablakát az
Időnek, az örök életű, nagy szakállas öregnek - ha tetszik, a görög Kronosznak
-, aki szánalommal figyeli az utcán egyre sokasodó ténfergőket, tévelygőket, a
Rembrandt ábrázolta nyomorult kortársait: ő látott ezekben a szerencsétlenekben
olyan karakterfigurákat, akik - mutatis mutandis - máig nem javuló körülmények
között, utcákon tengődve, rongyaikban ugyanazokat az embertípusokat testesítik
meg, akiket az Idő, a Rembrandt megrajzolta örök Öreg, már a festő életében
láthatott. Az Idő azóta 400 évvel lett idősebb, de Örökkévalóként változatlan
részvéttel figyeli a mai világból kiesetteket, akik az Ördöggolyó környékén
tengetik semmire való életüket. Naponta találkozom velük, életük nem élet, hanem
sorstalanság, amin változtatni nem tudok. De - hogy ezeket az élményeket el
tudjam viselni - szinte állandóan felidézem azokat az életemet meghatározó,
öntörvényű karaktereket, akik tudták irányítani a saját életüket, megalkották a
sorsukat, és ezzel állítottak példát, adtak erőt, hogy szót emeljek még akkor
is, ha megszólalásomat szájkosárral igyekeznek is megakadályozni.