A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig A történetírásban
vannak egyes, valósággal beleszikkadt nézetek, melyek onnan származnak, hogy az
általános nagy kérdések fejtegetésében csak kevesen mennek vissza a forrásokig s
így csupán a feldolgozók állításait visszhangoztatják. Különösen megszokott
jelenség ez a kisebb népeknél, melyeknek az egyetemes történelemben nincs
elsőrendű szerepük s így el sem akarják hinni, hogy nekik, bizonyos
általánosságok ismeretén túl, az egyetemes történelem tanulmányozásában
forrásműveket is kelljen használniok. Pedig ebben a kérdésben éppen ők vétnek
önmagok ellen, ha az első krónikásokat elhanyagolják. Az eredeti szövegeknek
alapos ismerete arra vezetheti őket, hogy a feldolgozók a forrásnak kissé
zavarosabb részét már élvezhetetlennek tartván, a helyett, hogy a víz
meghiggadását bevárták volna, kiöntötték, holott az egészen tiszta vízzel minden
szomjazót ki nem elégíthettek. Mi magyarok ugyancsak keveset merítettünk a
középkor egyetemes történelmének forrásaiból s így joggal remélhetjük, hogy
vizét nem kapjuk oly zavarosan, mint a németek, angolok és franciák, kik oly
bőven bántak vele, hogy már egészen sáros lett tőle a patak kútfeje. Ez a sár a
krónikáknak a mi történetünkre vonatkozó, kiöntött részéből keletkezett.
Feladatunk nem e sár kiszikkasztása, hanem az, hogy megakadályozzuk a minket
üdíthető víznek tovább való pocsékolását.