A nagy emberbarát, a szegény emberek irója és irodalmi pártfogója egyetemi évei
után meghasonlott, tépelődő lélekkel előbb a Kaukázusba vonult s egy kis kozák
faluban, a nyugati civilizációtól még nem érintett egyszerű kozák nép és a
hegylakó kaukázusi törzsek lelkében kereste az élet titkát, értelmét és célját,
majd a krimi háboru kitörésekro Szevasztopolba ment, ahol 1854-ben s 1855-ben az
emberi test és lélek szörnyü szenvedéseit, a borzalmak miatt vergődő emberek
vigaszt keresp vallásosságát s az Isten változhatatlan végzetében való
menyugvását vizsgálta az ifju próféta résztvevő szemeivel. Tolsztoj a
Szevasztopol-ban háborut, várostromot ir le. Kezek, lábak repülnek a levegőben,
bömböl az ágyu, sivit a kartács, rohamra indulnak az oroszok, vagy a franciák,
mint bármely más háboruban, de Tolsztojt nem a várostrom érdekli, hanem az
emberi lélek, amely várja a halált, a minden pillanatban bekövetkezhető
megvakulást, csonkulást, teljes megbénulást, ami talán a halálnál is szörnyűbb.
Sokan a háboru elitélését olvassák ki Tolsztoj Szevasztopoljából,
antimilitarizmust magyaráznak bele, mintha Tolsztoj a katonatiszt, ezt a regényt
azért irta volna meg, hogy a háboru ellen izgasson vele. Igaz ugyan, hogy
Tolsztojnak minden emberi fájdalom iránt résztvevő lelke megsiratott minden
szenvedőt, de ő első regényeiben főként művész volt: elbeszélő, leíró,
lélekbúvár, aki- mint a festő- arra törekedett, hogy a kiválasztott témát minél
tökéletesebb művészettel dolgozza föl s mennél tökéletesebb művészettel dolgozza
föl s mennél tisztább esztétikai hatást érjen el vele, arra azonban hogy e
művével visszarettentse az embereket a háborutól, talán nem is gondolt.