Ismerőseim előtt többször beszéltem arról, hogy az ősmagyarok legfőbb erkölcsi
törvénye a lelkiismeret volt, majd fejtegettem azt is, hogy a lelkiismeret
minden másnál biztosabban és jobban vezetheti az embert az igaz úton, hacsak
megszokjuk annak hangjára igazán hallgatni, illetve intő szavát soha el nem
hallgattatni. Teológusok vagy teológizálók és filozófiálók részéről ez ellen
nekem több megjegyzést tettek, amelyekre könnyen tudtam válaszolni; úgy ők
azonban, valamint azok is, akik egyébként a lelkiismeretnek minden más erkölcsi
törvénynél nemesebb, fennköltebb voltát elismerték, elfogadták is, de el nem
mulasztották azon ellenvetést is megtenni, hogy mindez igen szép dolog, de
honnan veszem, honnan tudom, hogy épen a magyar ősvallásnak ez lett volna
erkölcsi alapja, hogy épen az ősmagyaroknál lett volna a lelkiismeretnek oly
nagy kultusza? Hogy ezen mindenki által megtett és jogos kérdésre egyszer ne
csak fölületesen, hanem tőlem telhetőleg alaposan és kimerítően megfeleljek,
írom e művecském. Mielőtt azonban a bizonyításhoz fognék, előre el akarom
mondani, milyen is volt őseinknek a lelkiismeretről való bölcselete,
filozófiája.