A sugárhajtású gépek korszaka a II. világháború folyamán köszöntött be, az
újfajta repülőgépek és harceljárások világosan jelezték a háborút követő
időszakban várható változások irányát. A háborús szükséglet a forradalmi
konstrukciók tömegét hívta életre: a sugárhajtóműtől az elektronikus
vezérlőrendszerekig és a számítógépig, a radartól az atombombáig. A III.
Birodalom romjai igen értékes titkokat rejtettek, ezért már 1945 tavaszától,
amikor a világégés után kezdett kialakulni a bizonytalan béke, amerikai,
szovjet, brit és francia műszaki csapatok kutatták át és fosztották ki a német
kísérleti telepeket. A romok alól kibányászott dokumentumok és tervrajzok
alapján a szövetségesek először pillanthattak csodálkozva a katonai repülés
jövőjébe. A Birodalom bukása után összeszedett hadizsákmány, a német mérnökök és
tudósok által kifejlesztett, vagy még csak rajzasztalon létező forradalmi
konstrukciók tisztán mutatták az elkövetkezendő időszak légi hadviselésének
minden elemét. Támadó feladatokra már elkészült a gyors, nagy hatótávolságú
bombázó repülőgép, a Horten Ho-XVIII tervei, amely nagyméretű bombát, így akár
atombombát is szállíthatott volna. Feltűntek a horizonton a pilóta nélküli
robotrepülőgépek, mint a V-1-es, illetve a nagy hatótávolságú ballisztikus
rakéták (V-2), amelyekkel az egyik hadviselő fél közvetlenül lőheti a másik
területét. A légvédelemben nyilvánvalóan vegyesen használták volna a földi
telepítésű SAM-rakétákat és a nagy sebességű elfogó vadászgépeket (Me-262,
Me-163, stb.) a bombázók lelövésére, illetve ugyanerre a feladatra helyből
felszálló gépeket is bevethettek volna, mint a Bachem Ba-349 Natter (Vipera). A
légi fölény kivívására a vadászgépek, géppuskák és gépágyúk helyett inkább
irányított rakétákat használtak volna. A szövetségesek semmi hasonlóval nem
rendelkeztek a háború végén.