Napjaink magyar iskoláiban - ahogyan erről vizsgálatok, publikációk és személyes
megnyilvánulások vallanak - tulajdonképpen senki sem érzi jól magát. Nincs
otthon benne sem a tanár, sem a diák, elégedetlen az irányítás és ideges a
szülő. A régit toldozgatjuk-foldozgatjuk mégis, mondván: nincs pénzünk az újra.
De hátha nem is a pénzről van szó elsősorban? Jó néhány évi kutatómunkával a
hátam mögött, amiben mindig az után nyomoztam, hogy vajon mi az iskolabetegség
tényleges oka, és hogyan lehetne a tünetek helyett végre magát a betegséget
kezelni, eljutottam egy gondolati szintézisig. Ennek lényege: az iskola
humanizálása. A vizsgálatok tanulságai alapján egy másfajta iskolaműködés
körvonalai rajzolódtak ki és egyre erőteljesebb lett az a késztetés, hogy a
hipotézist a gyakorlat próbájának vessük alá. Az iskolakoncepciót alaptételeiben
1987-ben fogalmaztam meg, a részletesebb kidolgozás 1988-ban indult. Az ebben
részt vállaló pedagógusok és kutatók 1989. február 15-én, egyik megbeszélésünkön
úgy határoztak, hogy megalapítják az Újreál Egyesület-et, a kísérleti
középiskola ügyének támogatására.