1719-ben jelent meg Londonban egy különös könyv, amely szinte napokon belül
igazi tömegsiker lett. Az olvasók a címlap szövegéből annyit tudhattak meg, hogy
a kötet bizonyos Robinson Crusoe életéről szól, s ezt az igaz történetet a
leghitelesebb forrásból kapja az olvasó, ugyanis Robinson Crusoe maga írta meg.
A címlap természetesen tudatos megtévesztés és ravasz olvasóbolondítás, hiszen
Robinson Crusoe sohasem létezett, s a könyvet sem ő írta, hanem Daniel Defoe;
egy olyan irodalmi módszer része, amely a képzelet művét tények hiteles
feltárásának, a kitalált élettörténetet memoárnak vagy önéletírásnak álcázza.
Defoe tehát ezúttal regényt írt, sokak szerint az első regényt angol nyelven. A
Robinson Crusoe elsősorban izgalmas és érdekes olvasmánynak készült: tele
kalanddal, váratlan fordulattal, hajmeresztő veszélyekkel, csodás
megmenekülésekkel. Hozzá jó adag egzotikummal: a tengerészélet, a messzi földek
varázsa, s természetesen a szorongatóan izgalmas alaphelyzet, a magányos ember a
lakatlan szigeten. Népszerűségét mutatja, hogy sokszor átírták, a XIX. század
során érzelgős változatokban került forgalomba, s gyakran rövidítették a
serdületlen ifjúság számára. De a Robinson Crusoe több az efféle
kalandregénynél. Korabeli olvasói is észlelték, mint ahogy a modern
irodalomtudomány is kimutatta, hogy a népszerű olvasmány burkában jelen van az a
fajta irodalmi műfaj és módszer is, amely különösen a Defoe-féle
puritán-protestáns szellemiségű tollforgatók számára volt élő hagyomány: az
erkölcsi példázat és a vallásos allegória hagyománya. A Robinson Crusoe ugyanis
- rejtettebb szinten - az isteni gondviselésről és a gondviselés ellen lázadó
Emberről szóló példázat. Robinson élete a lakatlan szigeten bűnhődés, munkája
penitencia azért, mert - az atyai szónak és számtalan intő égi jelnek fittyet
hányva - nem fogadta el azt az élethelyzetet és élethivatást, amelyet a
gondviselés kijelölt számára. Takács Ferenc