Már beszéltem gyerekkori felháborodásomról, amiért apám ilyen gyalázatos
világot hagyott rám. Meg voltam győződve, hogy módjában állt volna változtatni
ezen, csak a tehetetlenségén és a gyávaságán múlott, hogy az élet nem vált
jobbá. Ez a téveszmém mára eloszlott, be kell látni, hogy az én generációm is
csak a nyomort és a terror fenyegető árnyékát hagyományozza gyerekeire és
unokáira. Bár az egymást követő nemzedékek sorsában az ínség és a szenvedés
folyamata megállíthatatlannak tűnik, azzal próbálom vigasztalni magam, hogy
mindig is megkíséreltem ellenállni mindenféle rendű-rangú Hatalom erőszakos
próbálkozásainak. Azzal erősítem a lelkemet, hogy egyetlen olyan sort sem írtam
le, melyben elárultam volna a megalázottak és kizsákmányoltak ügyét. Belátom,
hogy ez a keserves munkám sem oldott meg semmit, de talán fenntartotta a
reményt, hogy jöhet valaki, aki egyszer majd valóban igazságot, felszabadulást
hoz a veszteseknek: - Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor - támad majd
bosszúálló a mi csontjainkból!