Szólj, emlékezet! Bevallom, nem hiszek az időben - hangzik a Szólj, emlékezet!
egy gyakran idézett passzusa, sejtetve azt a lélektani feszültséget, amely ennek
a különleges szövegnek az éltető erejét jelenti: az elmúlással dacoló emlékezés
egyszerre fájó és gyönyörteljes szépségét. A könyv az író élettörténetének első
négy évtizedét öleli fel; a cári Oroszország polgári miliőjében töltött gyermek-
és ifjúkortól az európai emigráció évein át egészen az Egyesült Államokba
történő 1940-es kivándorlásig. Nabokov ezúttal is káprázatos és delejező
prózanyelvén mesél, többek között múlhatatlan szenvedélyeiről - az irodalomról,
a sakkfeladványok és a lepkék imádatáról, vagy épp első nagy szerelméről, aki
különféle álcákban számos művében fel-felbukkan... A Szólj, emlékezet! a
memoárirodalom egyik csúcsteljesítménye - egy zseniális alkotó megejtő
szépséggel eleveníti fel benne életútját, s egyúttal művészi hitvallását is
megfogalmazza, számot vetve a szavak teremtő mágiájával és a kimondhatóság
határaival. A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy
létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökkévaló sötétség között. S bár
ezek ketten egypetéjű ikrek, az ember rendszerint sokkal nyugodtabban szemléli a
születése előtti végtelent, mint azt, amely felé tart (óránként valami
négyezer-ötszáz szívdobbanással). A függeléket Karádi Éva, az interjút M. Nagy
Miklós fordította