Aranycsapat a terror idején Képzeljük el, hogy ma a magyar válogatott a világ
messze legerősebb, legzseniálisabb csapata. És közben megtört, megfélemlített,
látszólag aranyéletet élő, de bármikor letartóztatható, erőszakkal
beszervezhető, megalázható játékosokból áll. Van olyan tagja, aki pár éve még a
politikai rendőrség kényszerrel besorozott tisztje volt (Hidegkuti Nándor).
Egyik csapattársát korábban internálták (Lóránt Gyula), a másikat letartóztatta,
majd elengedte ugyanaz az államvédelem (Grosics Gyula). Másokat erőszakkal
raboltak el szeretett klubjukból (Deák Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán),
egyikükből később besúgót kreáltak (Czibor). Volt társuk, akit már a nagy
sikerek idejére kivégeztek (Szűcs Sándor), más, túlélve a szovjet
kényszermunkatábort, nemigen tetszett a rendszerhű szövetségi kapitánynak (Sebes
Gusztáv), így nem lehetett válogatott (Raduly József). Voltak, akik még időben
elmenekültek az országból (Kubala László), mások pedig hiába voltak
világklasszisok, nem volt esélyük bekerülni a nemzeti csapatba. Ez (is) volt az
Aranycsapat. Mező Gábor új könyve visszavezet egy szörnyű korszakba, a
Rákosi-diktatúrába, korábban már ismert és teljesen ismeretlen történeteket,
tragédiákat felidézve. De a végkicsengés mégsem keserű: bár az Aranycsapat
klasszisai csak a pályán lehettek szabadok, varázslatos játékukkal hitet,
reményt, boldogságot adtak egy sötétségre és félelemre kárhoztatott nemzet
számára.