2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha már a holtig tartó
ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a
Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat - művészet, hit - mind
oda kerültek, ahová valók: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, többet
akar - Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, a magány csendjét vagy épp a
bűn katarzisát -, nem akar mást, mint a boldogtalanságot. Az efféle Vadembernek
nincs helye a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott
világállamában. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a
sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel,
forrósággal, szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű,
rég halott bajkeverő összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley
olvasásával - mondjuk, egy Szép új világ című könyvvel. A kultikus brit szerző,
Aldous Huxley látnoki erejű könyve minden egyes eltelt évvel aktuálisabbá és
dermesztőbbé válik; 21. századi mindennapjainkat egyre kevesebb választja el az
egyáltalán nem szép, de valóban új világtól