Nehéz szerelem II. Egy régi történet következik ezeken a lapokon. Régi nemcsak
azért, mert régen történt, hanem azért is, mert régen íródott, tizennégy évvel
ezelőtt. Akkor már eljutottam abba a korba, amikor a költőket kísérteni kezdi a
gondolat, hogy megírják önéletrajzukat. Különben is, a háború kitörésekor
legegyénibb életemnek egy nagy szakasza is lezáródott, tragikus
határozottsággal. A háborús évekkel, a fenyegetettség és világvége-hangulat
növekedésével pedig egyre erősödött az érzés, hogy sietni kell, mert úgylehet,
nincs már sok időm a számadásra. Csakhogy a költők rendszerint húzódoznak attól
a folyamatos munkától, ami a próza és különösen a regényírás lényegéhez
tartozik. Másrészt persze nagyon is hozzászoktak a vers mindennél kötöttebb
liturgiáinak szentségéhez, s ebből a megszokásból nézve a prózának még a
megbízhatósága is alaktalannak látszik.(...) Most azonban, amikor - kiadói
biztatásra - újra elővettem, más szemmel néztem, másképpen láttam. Elsősorban a
személyesség szempontjából. A szereplők egy része meghalt azóta, a többiek
problémái, történései távoliak lettek. Eltávolodtam valamennyire attól a
szereplőtől is, aki én magam vagyok ebben a történetben, és olykor már-már
sikerült úgy olvasnom, mint első személyben írt elbeszélést egy képzelt
regényhős problémáiról. A történelem pedig gondoskodott róla, hogy jobbára
elsüllyedt világ legyen a környezetből is, amelyben lejátszódott.