A Szent Johanna gimi 5. - Remény A ragyogó napsütésbe kilépve ösztönösen
hunyorogtam, majd megtorpantam. Ültek a padomon. Kissé megremegett a térdem, de
azért erőt vettem magamon, és továbbmentem. - Te mit csinálsz itt? - kérdeztem
Cortezt, aki a pad támláján ült, és ölébe ejtett kezében tartotta a
zenelejátszóját. - Ülök - felelte olyan stílusban, mintha ez azért elég
egyértelmű lenne. Jó, tényleg az volt, a vak is láthatta, csak éppen... - Miért
itt? - kérdeztem cseppet sem kedvesen. - Tudtommal már nem foglalt ez a hely -
nézett mélyen a szemembe, nekem pedig felkeltek a pillangók a gyomromban, és úgy
döntöttek, hogy egységes erővel próbálnak kiszabadulni. Kérdőn körbenéztem,
remélve, hogy valaki segít, de azonkívül, hogy az udvaron állók kétkedő és sanda
pillantásokat vetettek felém, senkire nem számíthattam. Márpedig én le fogok
ülni! Ez az én helyem! Pár egyik lábamról a másikra állok mozdulat után fogtam
magam, és felültem Cortez mellé. Ennél furcsább még soha, semmi nem volt. -
Akkor én olvasok - közöltem, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Miért
jelentettem be? Mi ütött belém? - Jó - mondta elég furán. És ezen nem
csodálkozom .