Volt egy barátom az egyetemen, aki az ifjúkori maximalizmus egy tipikus
fellobbanásában úgy döntött, hogy nem hord többé karórát. Belefáradt abba, hogy
az idő rabja legyen, megszabadította hát magát a zsarnoki és elnyomó civilizáció
kronológiai börtönéből. A dolog csattanója természetesen az, hogy óra nélkül
arra kényszerült, hogy szüntelenül az időre gondoljon. Hamarosan minden napjának
egy jelentős részét azzal töltötte, hogy másoktól tudakolta a pontos időt - ami
szükségszerű volt, lévén hogy többek között professzorai és a helyi mozik
gépészei változatlanul figyelmet szenteltek az órának. Megszabadult ugyan
karórájától, ám ez nem szabadította fel, csupán idült időfüggővé tette. A
gyerekeknek ugyanazon okból kifolyólag kell a pénzről tanulniuk, amiért barátom
hamarosan visszatért az óraviseléshez: hogy ne kelljen túlságosan sok célirányos
szellemi energiát szentelniük egy olyan tevékenységnek, mely gyakorta jobban
működik a reflexek szintjén. Az ember részben azért tanul a pénzről, hogy ne
kelljen folyton rajta rágódnia, és senki nem tölt több időt azzal, hogy
pénzügyeken tépelődik, mint az, aki tart tőle, aki nem érti meg, vagy aki
szándékosan megpróbálja semmibe venni.