A karácsony a legszemélyesebb keresztény ünnep: mást üzen annak, aki szerettei
gyűrűjében él, és mást a magányosnak. Szabó Dezső még gimnazista korában
elköltözött a szülői házból, majd az érettségit követően Kolozsvárról is.
Önkéntes száműzetése haláláig tartott, mert felismerte: Ahhoz, hogy én lássak
igazi látással: megfogamzón és megmaradón: egyedül kell lennem. Sajnos magánya
túl tökéletesre sikerült, sosem talált társra az életben. Érthető, hogy számára
a karácsony csendes szenvedés, az egyedüllét szomorúsága volt. De azért
karácsonyfát mindig állított magának. Mivel igazi karácsonyokról csak
gyermekkori emlékei lehettek, idevágó írásaiban az önéletrajzi eredetű motívumok
gyakorta megjelennek. Novelláiban a karácsony valamiféle amplifikáló erővel bír:
mindenkiből kihozza, felnagyítja, megerősíti a benne rejtőzködő szépet és jót.
Szabó Dezső karácsonyi elbeszélései egyként igazolják: a végzetes magánnyal való
fájdalmas szembenézés és a nagy morális összefoglalások kiváltói voltak életében
a karácsony esték.