Az elmúlt években következetesen törekedtünk arra, hogy egyeztetve az
örökösökkel, végre hozzáférhetővé tegyük Fekete István gazdag ? szerteágazó és
színes ? életművét. Ezért folyamatosan sajtó alá rendeztük, amitől az író
hagyományos budapesti kiadója mindeddig eltekintett. Előbb a nem ifjúsági
regényeket, majd a kisprózákat szerkesztettük tematikus kötetekbe, mindvégig a
készülő bibliográfia és a pályaképet feltáró kutatások eredményeire támaszkodva.
Ez utóbbiak nyomán mára vált egyértelművé, hogy mi minden maradt ki az
életműsorozat eddigi darabjaiból: elgondolkodtató töredékek és elfeledett ?
rejtőzködő, kéziratos, valamint a figyelmünket elkerülő ? befejezett szövegek.
Hagyományos elbeszélései, különösen az 1949 előttiek, hatásosan szemléltetik,
hogy a kortársai milyennek látták azt a Fekete Istvánt, akit az idő tájt még
senkinek sem jutott eszébe ifjúsági írónak tekinteni. Nem egy szövege most lát
először nyomdafestéket. Az önéletrajzi írások viszont megannyi példái annak,
hogy szerzőnk mindenekelőtt akkor alkotott maradandót, ha első személyben
szólalt meg. Ilyenkor elmosódik a határ képzelet és valóság, műfaji értelemben:
krónika és novella között. Szülőföldjéről, családjáról és a saját
tapasztalatairól beszél, de olyan magától értetődő közvetlenséggel, mintha
valamennyiünk közös élményét akarta volna megörökíteni. Végezetül, mintegy
bevezetőjeként a majdani ismeretterjesztő publicisztikáknak, a Kittenberger
Kálmánt idéző írásokat vettük számba. Emlékidéző írásaival Fekete István az
atyai jó barát iránti háláját és múlhatatlan fiúi ragaszkodását kívánta
kifejezni és időtlenné tenni. Örökségét részletezte, az olvasók nemzedékei pedig
újra és újra rácsodálkozhatnak egy megunhatatlanul változatos életműre.