Az ?ember az ősidőktől egészen a közelmúltig hitt a szavak varázserejében.
Nemcsak hitt benne, fel is akarta használni: ráolvasással és a velejáró mágikus
cselekedetekkel akarta segíteni mindennapi munkáját, elhárítani a személyére,
tárgyaira, környezetére leselkedő veszélyeket, elűzni a gonoszt, gyógyítani a
betegségeket ? vagy éppen beteljesíteni szerelmét. A ráolvasás a népköltészet
legarchaikusabb műfaja. Máig őrzi a pogány hitvilág elemeit, bár a varázsigék a
középkorban egyházi fordulatokkal telítődtek, imádsággá váltak, beépülve az
egyház áldásosztó és ördögűző vallási formuláiba. Kötetünk anyagát több, mint
nyolcezer ráolvasás közül válogatta Pócs Éva, akinek magvas utószava nemcsak a
műfaj tematikai és történeti áttekintését segíti, hanem a tér- és időbeli
kapcsolatait is elemzi. A bájolásra, gyógyításra, rontásra mondott szövegek ?
miközben kirajzolják a magyar hiedelemvilág egyik fővonulatát ? költőiségükkel
is elbűvölik az olvasót. Az újszülött látogatói a pólyába pénzt csúsztattak,
arcát pedig friss tojással dörzsölték meg, ezt mondva: ?ilyen kerek, ilyen szép,
ilyen egészséges légy!? Szemmelverésre szenesvizet készítettek három szem
parázzsal. Miközben mosták a beteget ?nevetlen? (negyedik) ujjal, háromszor
mondták: ?Szem meglátott, szív megvert, Jézus vigasztaljon!? Bal kézzel fogta a
gyógyító a kificamodott végtagot, jobb keze élével keresztezgetve: ?ér helyre,
bőr helyre, Jézus, Mária húzd helyre.? A lány ásóval felszedte a legény
lábnyomát, viaszba burkolta, és bevetette a kemencébe, ezt mondva: ?Úgy égjen a
te szíved értem, ahogy elolvad ez a viaszk itten.?