A halál témáját érintô kulturális és szociálantropológiai irodalomban gyakori
téma a modern nyugati ember és a más kultúrákban élők halálképének, halálhoz
való viszonyának különbsége. E különbségek azonban az úgynevezett nyugati
társadalmakon belül is érzékelhetők. Nem egy antropológus számolt be arról, hogy
az általa megismert európai falusi közösségekben az emberek mennyire másként,
mennyivel ?természetesebben? viszonyultak a halál kérdéséhez és a halottakhoz,
mint ami számára saját társadalmi közegében megszokott volt. Ezekben a
közösségekben a halál nem tabutéma, nem a haldokló és családjának magánügye, a
haldoklás s a halál körüli gyakorlati teendők ellátása pedig nem vagy nem
teljesen került át abba a professzionális szolgáltatói szektorba, amely ma már a
legtöbb helyen körülveszi. Ugyanez érvényes a kötetben vizsgált faluközösségre
is, ahol a halottak a közöttük és az élôk között létrejövô kommunikáció, a róluk
való beszéd és a feléjük irányuló rituális cselekedetek révén részei a falu
mindennapi életének. A könyv éppen ezért elsôsorban az élôk és holtak viszonyára
koncentrál, azt kívánja bemutatni, hogy a halottaknak milyen szerepe van az élôk
társadalmában. Az élők és holtak közötti összetett és ellentmondásos viszony
leírása mellett a szerző bemutatja azokat a képzeteket és társadalmi tényezôket,
amelyek e viszonyt alapvetően meghatározzák, rámutatva azokra az
összefüggésekre, amelyek az élôk egymáshoz, illetve a halottakhoz fűződő
kapcsolata között fennállnak. Egyrészt azt vizsgálja, hogy melyek azok a morális
értékek, együttműködésre vonatkozó elvárások, amelyek mindkét viszonyt
meghatározzák. Másrészt részletesen foglalkozik azzal, hogy az élők és holtak
között különböző formában (halotti rítusok, álom, látomás) végbemenő
kommunikációnak milyen szerepe van a társadalmi kapcsolatok alakításában, azaz,
hogyan válik az élő közösségen belül zajló kommunikációvá: az élők hogyan és mit
közölnek egymásnak a halottakon keresztül.