Csöngetnek, váratlan vendég érkezik. Ugrik a pulzusunk, egyből védekező
pozícióba rendeződünk. Fésülködünk, kényelmes, otthoni gönceinkből valami
vállalhatóba bújunk, előhagyott holmijainkat behányjuk valamelyik szekrénybe,
szellőztetünk. Otthonunkat igyekszünk mindinkább megfosztani otthonjellegétől,
lesimítjuk ruhánk ráncait, mosolyt öltünk, elhitetni vágyott önmagunk kirakatává
alakulunk. De mi lenne, ha minderre nem volna mód, ha valaki eleve így,
természetes élőhelyünk otthonos lakóiként láthatna minket? Mi lenne, ha ez a
valaki mindennek tetejében egy élesszemű, empatikus költő lenne, aki odanéz
akkor is, mikor az etikett szerint elfordulni illene, de mégsem fintorog a
látottak mián? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy több mint húsz év alatt több mint
harmincszor látogatott ide egy jeles angol költő, s egyszerre idegen és
otthonossá váló tekintetét egy Bristolba költözött, nála majd' harminc évvel
fiatalabb magyar pályatársa szinkronizálná értő, érző módon, épp nekünk? Bele
akarnánk-e nézi ebbe a realitásában groteszk, de groteszkségében oly reális
tükörbe? Akarnánk-e látni magunkat rejtett kamerás felvételeken, kinyúlt,
pecsétes pizsamában, mackónadrágban, mondjuk az orrunkat piszkálva? Ha nemet is
hazudnánk, tudnánk jól: naná. Norman Jope olyan lüktető, zsibongó lírát teremt e
pillanatképek mozaikjaiból, mely nem szépít és nem torzít, nem zeng ódát, s nem
is katasztrófaturizmust művel. Utcákat, tájakat pásztáz, s épp azt figyeli, amit
mi, kényelmes itteniek elszalasztunk: épületeken, tárgyakon az itt élők nyomát
őrző, apró jeleket, járókelők arckifejezéseit, emlékhelyeinken múltak és jelenek
örökös egyszerre történését. E gólyák és rétesek mentén olvasott világ
identitásának háromdimenziós domborzati térképét, hegy- és víz-(és kávéház- és
könyvesbolt- és piac- és lakótelep-)rajzát. Röntgenfelvételünket, mely, ha nem
útikönyv gyanánt, hanem Hans Castorp módjára vesszük kezünkbe, akár madame
Chauchat áttetsző teste is lehet. Nyerges Gábor Ádám