Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc harmadik fél évszázados ünnepéhez
érkezett el az idén az a történelmileg kiformálódott nyelvi és szellemi
közösség, amelynek tagjai itt a Duna mentén és szerte a nagyvilágban magyaroknak
nevezik magukat. Ám úgy hozták az idők fordulatai, most nyílik először alkalom,
hogy múltunk talán legszebb tavaszáról beszélve az ideologizálás ne legyen
szükségszerű, és minden külső kényszer nélkül idézhessük fel a nagy idők
eseményeit, szólaltassuk meg tanúit. 1898-ban még a trónon ült az aradi vértanúk
hóhéra, és ha nem is övezhette személyét a nemzet szeretete - apánknak nem őt,
hanem Kossuth Lajost hívta a magyar ember... -, azért a boldog békeidők
gyarapodása és a megszokás a jól ismert ferencjóskás idillbe merevítette az
uralkodó alakját, lehetetlenné téve a legtöbb negyvennyolcas kérdésben az
igazmondást. Fél évszázaddal később, 1948-ban pedig már a kommunista
hatalomátvétel fordulatának évét élte az ország, és hol naiv lelkesedés, hol
rafinált csúsztatás, hol durva történelemhamisítás faragta át a halottak
profilját, hogy hasonlítsanak egy kissé a Moszkvából érkező különös emberek
csapatához...