Valamikor egy könyv gondolatával foglalkozott Morelli, de csak jegyzetlapok
lettek belőle. Ez a lap foglalta össze legjobban az egészet: ?Pszichológia,
öregasszony-hangulatú szó. Egy svéd a gondolkodás vegytani elméletén dolgozik.
Kémia, elektromágnesesség, az eleven anyag titkos áramai, furcsa módon minden
újra a mana fogalmát idézi; valami másféle kölcsönhatás is gyanítható a
társadalmi magatartásformák mellett, egy biliárdjáték, amelyet bizonyos egyének
kezdeményeznek vagy sínylenek meg, valami dráma Oidipuszok nélkül, Rastignacok
nélkül, Phaidrák nélkül, valami annyiban személytelen dráma, amennyiben csak a
posteriori játszanak közre benne a szereplők lelkiismerete és szenvedélyei.
Mintha lélektani küszöb alatti szinteken kötöznék és oldoznák a drámában
résztvevők ágait-bogait. Vagy, hogy bókoljunk a svédnek: mintha bizonyos egyének
akaratlanul is beleütnék az orrukat mások mélyvegytanába és viszont, így aztán a
legfurcsább és legnyugtalanítóbb láncreakciók, hasadások és átalakulások
jönnének létre. Ha így áll a dolog, elég egy nyájas kivetítés, és máris
elvárnánk, hogy legyen egy olyan embercsoport, amely (ennek a réges-régi szónak
klasszikus értelmében) lélektani válaszokat vél adni, de mást sem képvisel, csak
a lelkes anyag, a végtelen kölcsönhatások kiáradásának megnyilvánulását, olyan
dolgok kölcsönhatásainak kiáradását, amelyeket hajdan úgy hívtunk, hogy vágyak,
rokonszenvek, akaratok, meggyőződések, és amelyek, a jelek szerint,
engesztelhetetlenül viszolyognak minden észérvtől és minden ábrázolástól: mint
polgárjogaikért fáradozó helybeli és idegen erők; mint minket magunkat,
egyéneket meghaladó keresés, amely a maga céljai szolgálatába állít bennünket,
valami homályos szükségszerűség, hogy kivonuljunk homo sapiens állapotunkból
merre is? ? miféle homo felé? Mert az a sapiens is egy másik réges-régi szó, azt
is ki kell mosni alaposan, ha valamelyes értelemben is használni akarjuk. Ha
megírnám azt a könyvet, megmagyarázhatatlan lenne a használatos lélektani
eszköztárral minden szabványos magatartási forma (köztük a fényűző csoportba
sorolt legszokatlanabbak is). Bolondnak vagy komplett hülyének tűnnének föl a
szereplői. Nem mintha képtelennek mutatkoznának a mindennapi challenge and
response-okra, olyasmikre, mint szerelem, féltékenység, irgalom és így tovább,
hanem mintha, nagy keservesen, utat törne magának bennük valami, amit a
tudatalattijában őriz a homo sapiens, mintha, nagy keservesen, egy harmadik szem
pislogna a homlokcsontjuk mögött. Olyan lenne minden, mint valami nyugtalanság,
valami szorongás, valami állandó talajtalanság-érzés, olyan terület, ahol
tanácstalanul visszahőkölne a lélektani okság, és úgy gyötörnék vagy szeretnék
egymást, vagy úgy ismernének egymásra azok a bábuk, hogy alig volna sejtelmük
róla, mit készít bennük, általuk és révükön az élet: hogy megváltoztassa a lét
hangnemét, és hogy valami szinte fölfoghatatlan kísérlet születik az emberben,
ahogy más korokban az értelem-hangnem, az érzelem-hangnem, a
gyakorlatiasság-hangnem született meg benne. Hogy minden egyes vereségünk után
közelebb kerülünk a végső változathoz, és hogy nem létezik az ember, csak
szeretne létezni, csak törekszik rá, hogy létezzen, csak kapálódzik szavak és
viselkedésformák és olyan örömök közt, amelyeket vér fröcsköl be és mindenféle
szóvirágos beszéd, mint ez is. (Julio Cortázar)