Jókai Anna- többek között Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas, Magyar
Örökség-díjas író - új életműsorozatának ötödik könyve a Jákob lajtorjája című
regény 1982. évi első megjelenésekor - nagysikerű korkritikai olvasmányként -egy
korszakváltó írói fordulat igényének bejelentése is volt. Jókai Anna ebben a
regényben kezdi kidolgozni nagy írói programjának, a spirituális realizmusnak az
esztétikáját. Maga a mű címe is árulkodik erről: szellem és anyag, lélek és test
egymástól elválaszthatatlan, együttes jelenlétének jelképe - a magasságot a
mélységgel összekötő - Jákob lajtorjája. A regény szellemi szereplői állandó
jelenlétükkel, kommentárjaikkal testesítik meg ezt a kapcsolatot. Megszólalásaik
nem vezetik, hanem követik a főszereplők sorsának formálódását, értelmezéseik
mégis a főhősök gondolataiból, intuícióiból sugározódnak ki. Hármasságuk az
emberi lélekben visszatükröződő szellemi hármasságot képezi le: a Szikrázó, a
Sugárzó és a Villogó szimbolikus alakok (angyali, krisztusi, luciferi jelenlét).
Önmagukhoz mindig következetesek és valami módon visszahatnak a külső
történésekre is, miközben érezhető bár nem közvetlen a kapcsolatuk a mindennek
keretet adó Abszolútumot megjelenítő Hanggal. Az olvasó regényélményének
alakulásában jelentős szerepet kap ez a mennyei színtér, amely távlatot nyitóan
kíséri végig a főszereplők tragikus, utat vesztett, megnyugvást találni nem tudó
sorsát. (...) A modern szerelmi történet - a második-sokadik házasságok -
zaklatottságával, a szereplők végzetes lelki megosztottságával egyszersmind egy
görög tragédia törvényszerűségeit is magában hordozza: megnyugvást csak a
sikerre irányuló, külsődleges szerepek feladása és az emberi kiszolgáltatottság
enyhítése hoz az egymástól annyira különböző, örökös elvágyódásuk révén
egymáshoz mégis annyira hasonlító hősök számára. (Mezey Katalin)