Milorad Gruji? (1950, Nagybecskerek). Újvidéken él. Verses- és novellás kötetei,
majd újvidéki útikönyve után két regénnyel jelentkezett. Az Istene vadrácnak,
istene magyarnak (Bog Vadraca i Mad?ara, 2001) történelmi regény, akárcsak az
első, A Duna-sor árnyékában (U zasenku Dunavskom sokaku, 1999) is. Jelen
története az idők változásáról szól, amiben az ember mindig ember marad. A
történet ugyan új, ám a lélek régi, és a rossz meg a világvég hozadékaival
terhelt. A sorsscsapás és a megsemmisülés tragédiája fátumként lebeg a fejünk
felett, de egyben prófécia is. Rövid mondatai az elbeszélés könnyedségét
sugallják, helyenként aforizmaként, korunk filozófiai tételeiként hatnak. A
főhős történetébe különös színt és mélységet visz Jovan Sterija Popovi? jeles
szerb drámaíró és Petőfi Sándor nagy magyar költő nyolc-nyolc versrészletének a
fejezetek élén való közlése mintegy figyelmeztetésként, hogy ha hősök nem is, de
nekünk látnunk kell a költők józan ítéletét. Akár szerepet is cserélhetnének,
mert a szerb és a magyar költő is ugyanazt üzeni népének. A történelem olyan
véres folyam, amelyben a regény hőse, Gruji? fuldokol és úszni próbál. Az író 16
fejezeten át viharos és erőteljes menetben, kiélezett dramaturgiával és merész
vágásokkal teszi izgalmassá a regényt. Az elkeseredett harcos, akit a szerencse
állandóan elkerül, de akit mindig pártfogásába is vesz, hazatér a lerombolt
otthonába. A tengernyi vér után az élet úgy folytatódik, mintha mi sem történt
volna. Pedig... És a vadrácok meg a magyarok istene mindazt látta. Gruji?
olvasójától egyet kérdez: kellett ez a háború? Ez volt egyedüli útja a
rendezésnek? E vidéknek, melyen együtt él magyar és szerb, horvát és szlovák,
sváb és román, egy a sorsa, egy az istene és egy a költője, bármilyen nyelven is
szólongatják azt. A búza is békében zöldellhet kora tavasszal, és lehet belőle
kenyér mindenkinek: szerbnek is és magyarnak is. Csak együtt arassanak. 2001-ben
a regényt NIN-díjra jelölték. A vajdasági magyar Szirmai-díj nyertese.