Katolikus egyháztörténetünk számos forrásvidéke közül az egyik a ránk maradt
emlékeknek az a csoportja, amely a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia vagy -
korábbi elnevezése szerint - a Magyar Püspöki Kar tevékenységét tanúsítja. A
püspöki konferenciák csak a II. Vatikáni Zsinat nyomán váltak a világegyházban
általánosan kötelező intézménnyé. Hazánkban azonban már a XIX. században is
intenzívek és rendszeresek voltak a katolikus püspökök tanácskozásai, akkori
szóval élve a Püspöki Kar konferenciái. Ezeknek a jelentősége politikailag is
érezhető volt a XIX. század közepén, amikor az 1848-49-es forradalom és
szabadságharc bukása után az önkényuralmi rendszer egységes Püspöki Konferenciát
kívánt szervezni a Habsburg Birodalom egész területe számára. Ezekről a
gyűlésekről a magyar püspökök általában távol maradtak, viszont az országon
belül ismételten tanácskoztak egymással. Ezzel párhuzamosan találták meg önálló
megbeszéléseik formáját a horvát püspökök is. A püspökkari tanácskozások
legfontosabb dokumentumai - a körlevelek és nyilatkozatok mellett - maguk a
jegyzőkönyvek. Ezeknek a jegyzőkönyveknek, melyeket 1892-től folyamatosan
vezettek, az elmúlt években gyűjteményes kiadásai láttak napvilágot. Az 1919-től
1944-ig terjedő időszak jegyzőkönyveit (A Magyar Katolikus Püspökkari
tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919-1944 között, I?II, München-
Budapest 1992), valamint az 1945-től 1948-ig terjedő periódus jegyzőkönyveit (A
Magyar Katolikus Püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945-1948
között, Köln-Budapest 1996) Beke Margit adta közre. Már az a tény is, hogy a
második világháborút követő három év anyaga egy önálló kötetet tesz ki, jelzi,
hogy ebben az időszakban a Püspöki Konferencia az egyház és a társadalom
életének súlyos kérdéseivel szembesült. A jelen munka anyaga a fenti kötetekhez
kapcsolódik, időben folytatva a dokumentumok sorát. 1949-től a hazai püspökök
tanácskozásainak legfontosabb jellemzője az volt, hogy rendkívül nagy politikai
nyomás alatt zajlottak. Püspökeink egyházi szolgálatukat a szükséges szabadság
és önállóság hiányában kellett, hogy gyakorolják. A konferencia tanácskozásai és
az azokat tükröző jegyzőkönyvek is ennek a súlyos külső megterhelésnek a
tanúbizonyságai. Hogy a konferencia életébe milyen mélységig avatkoztak bele a
külső tényezők, és hogy ennek ellenére hogyan fáradoztak a püspökök az egyházi
élet fenntartásán, azt teljes egészében a konferencia jegyzőkönyvei sem tudják
tanúsítani. Számos más forrás is szükséges ahhoz, hogy ezeknek a
tanácskozásoknak jellegét és valódi körülményeit a teljesség igényével
dokumentálni lehessen.