Mindenkiben ott bujkál a játékra mindig kész, kibomló fantáziájú én, ami
gyermekkorunkban nyilvánul meg legszabadabban. Azután megpróbáljuk elleplezni,
kicsit később szégyelljük, nem érezzük felnőtt korunk díszletei között
odaillőnek a felhőtlen bolondozást, de soha nem szűnünk meg vágyakozni utána.
Olyan ez, mint mezítláb járni eső után a füvön. Emlékszünk rá, de olyan ritkán
tudjuk újra átélni. Pápai Gábor azonban tudja és egész életében nem szűnt meg
vidám és közvetlen lenni embertársaival.