Torpedo Los! Kétségtelen, hogy a 2. Világháború legizgalmasabb és
legkegyetlenebb küzdelmét a szabad világ hajói és a náci Németország
tengeralattjárói, Dönitz ?szürke farkasai? vívták. Ez a drámai párbaj az
?Atlanti csata? néven vonult be a történelembe. Azoknak a kereskedelmi
gőzösöknek, amelyek a nélkülözhetetlen utánpótlást szállították Angliának és a
Szovjetuniónak, nemcsak a viharos tengerrel kellett megküzdeniük, hanem egy
másik, sokkal félelmetesebb el-lenséggel is. Nyomukban járt állandó kísérőjük, a
halál, amely lopakodó tengeralattjárók (U-boot-ok) formájában leselkedett rájuk.
A torpedók által hullámsírba küldött és fáklyaként lángoló kereskedelmi és
csatahajók fénye megvilágítja e 20. századi ?viking kalózok?: Prien, Kretschmer,
Schepke, Topp és a többiek kegyetlen, ám bátor elszántságot is sugárzó arcát,
akik az összes fegyvernem közül a legközelebb álltak ahhoz, hogy megszerezzék
Führerüknek a végső győzelmet. Ezt a csatát hat éven át egyfolytában vívták egy
elit fegyvernem rendkívül jól képzett kiválóságai, és a legtöbb esetben ócska,
védtelen teherszállító gőzösökön szolgáló tartalékos vagy éppen csak kényszerből
toborzott ?tengerészek?. Hogy ezt a sorsdöntő csatát mégis az utóbbiak nyerték
meg, csoda volt egy olyan időben, amikor már rég nem hittek a csodákban. E
küzdelem helyszíne a tenger volt, amelyet sokan ezért kegyetlennek neveztek.
Pedig a tenger nem kegyetlen. Az emberek tették vagy teszik azzá.