Mondass egy misét értem Hegedüs Vera kisprózái modern balladák. Futkos a hideg a
hátunkon. Nők vágnak át az erdőn, és olvasóként ránk hárul a visszaszámlálás
feladata: látjuk, hogy egyre kevesebben és kevesebben vannak. Majd virágként
nyílnak a sebek a testeken, és a megváltó nem más, mint Csöpi, a százötvenkilós
nílusi krokodil. A halált pedig itt gyakorolni kell. De bűn sincs igazán, mert
nincs a szó szoros értelemében vett jó és rossz. Bűnhődés viszont van. Hegedüs
Vera novellái mind egy jól elkapott helyzetből épített mikrovilágok,
különállóak, de hasonló a színezetük: valahogy minden kicsit torzult,
összetapadt, szétfolyt. A szürke mezőben vagyunk: nincsenek jók és rosszak,
nyertesek és vesztesek. Tragédia van giccs nélkül, szeretet is akad, persze
mértékkel. De minden valahogy torzultságában emberi, deformáltságában szent. És
a háttérben történik az, ami a mi valóságunk, a mi történelmünk, a mi jelenünk.
Ez elé viszont szürke függönyt húz a Hegedüs-próza. Tüntetőleg nem beszámol. Itt
csak a nyelv beszél. A mindennapjaink háttérként, a homályon átütő
körvonalaikban vannak jelen, hiszen bár mindig azt hisszük ez, de valóban nem ez
a lényeg. A figyelem itt e háttér előtt zajló árnyjátékon van: egy-egy
jellegzetes testtartáson, egy aszimmetrikus párbeszéden vagy épp azon, hogy
merről fúj a szél. ?Úgy képzeltem, K. helyén régen tenger volt, belőle lépett
színre az élet. A rögök közt találtam néhány hátramaradt miocén csigát.
Sodródtam a gazdátlan mezőkben. Kaszáló mozdulatokat tettem, fülemet a földre
szorítva hallgattam, ahogy a tenger nem találja a helyét az időben. Csak így
vettem tudomást magamról: bénultan és darabjaimban.?