Veres róka, vörös bársony, piros rózsa A könyv a magyar nyelv azon - nemzetközi
összehasonlításban is ritka - sajátosságát vizsgálja, hogy a piros szín
jelölésére két fontos színneve van. A piros és a vörös talán hasonló
jelentőséggel bíró színelnevezésnek tűnhetnek, a kutatás végkövetkeztetése
szerint azonban sohasem voltak, illetve még ma sem azonos rangú kifejezői a
gondolkodásunkban meglévő piros színosztálynak. A szerző színmintákkal végzett
néprajzi terepmunkái során azt tapasztalta, hogy vagy az egyik, vagy a másik
használatos általánosan és konzekvensen az egységes piros kategória jelölésére.
Sőt a történeti szöveganyagban végzett (a piros és a veres/vörös mellett a
bordó, a vörhenyes, a rőt stb. szavakra is fókuszáló) vizsgálatai révén
meggyőzően bizonyítja, hogy ez a múltban is így volt: a szóban forgó két színnév
történetileg egymást váltja. A veres/vörös egykor pontosan azt a szerepet
töltötte be nyelvünkben, mint amit ma a piros, a kettő szerepcseréje nagyjából a
19. század közepén/végén következett be. A piros és a veres/vörös egykori és mai
jelentéseinek meglehetősen bonyolult kérdéseiben elmélyedve a szerző egyben
megismertet bennünket a rózsaszín történetével is. Pontosabban azzal a
folyamattal, ahogy ez a mára önálló szín a sokféle pirosas árnyalatot magába
foglaló piros kategória egyik szerény kis árnyalatából önálló, saját szimbolikai
arculattal bíró színkategóriává vált. Bemutatja továbbá azt is, hogy nyelvünk az
újkortól kezdve milyen színneveket használt a rózsaszín-piros színmezőhöz
tartozó tónusok kifejezésére. Bizonyosan meglepetésünkre szolgál az - a könyvben
részletesen kifejtett - felfedezés, hogy piros szavunk eredeti értelme
(legalábbis vizuális szemantikájának egy részét tekintve) nehezen választható el
a rózsaszíntől, mint ahogy a rózsavirágtól, a hajnaltól, az arctól, sőt még a
bíbortól sem.