Napfénytető Légrádi Gergely legnagyobb erénye a pontosság, az élesség, a
tömörség. Figyelő szem, éber tekintet ? és ami talán a legfontosabb ?, a látás
képessége jellemzi. Mindez a Napfénytető című novelláskötetben sincs másképp: a
rövid prózák apró, talán jelentéktelennek tetsző, ám mégis meghatározó
élethelyzeteket, pillanatokat és folyamatokat rögzítenek. Szerelmi konfliktust,
a halál közelségét, robbanni készülő feszültséget. Az alig pár oldalas
novellákba egy-egy teljes élet, egy-egy család ? olykor több generáció ?
története sűrűsödik, a kezdettől a végig, a bölcsőtől a koporsóig. És majd
mindegyikben kimondatlan vallomások, elhallgatott titkok lappanganak. Mintha egy
film peregne a szemünk előtt. Ahol az olvasó egyszerre néző és főszereplő. Mert
Légrádi Gergely nem kíméletes. Bevonja, behúzza az olvasót a történetbe, amely
mindig az ember elevenébe vág, még ha sokszor finom humor árnyalja is. Az olvasó
az író tettestársa: neki magának kell megfejteni a titkot. Izgalmas kibogozni
ezeket a különleges hangulatú, drámain feszült novellákat, mert úgy bolygatnak
fel minket, hogy közben szinte észre sem vesszük. Csak miután a történet
?lecsengett?, akkor eszmélünk rá, hogy közös bűnökről, vágyakról, hazugságokról,
kudarcokról ? azaz rólunk ? szól.