Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXXV. Kötetünk tizenhárom tanulmánya részben a
magyar nyelv korábbi írásokból már ismert szemantikai jelenségeinek, részben
első ízben itt bemutatott jelentéstani kontrasztoknak az elemzésére és
magyarázatára vállalkozik. A tanulmányok mindegyike az ún. formális szemantika
elveit és módszereit követi, tehát igyekszik precíz és cáfolható
megállapításokat tenni, és ezeket formális, matematikai eszközökkel is
megfogalmazza. A kötet tanulmányai változatos jelentéstani problémákat
tárgyalnak. Az egyik a lexikai szemantika egyik alapkérdésére (Hogyan
különíthető el egymástól a poliszémia és a homonímia?) ad új választ, négy
további pedig az igejelentés és egyes szemantikai igeosztályok jellemzésére tesz
új javaslatot, vagy vizsgálja felül a korábbiakat. Ezek az egyet ne/nem/se/sem
szerkezettel kompatibilis igék osztályaival; a magyar igetövek
eseménylexikalizációs tulajdonságaival; az önkéntelen érzékelést, az önkéntelen
megismerést ill. tudást, valamint a fizikai diszpozíciót kifejező igék
összefüggő szemantikai jellemzőivel foglalkoznak, illetve a faktivitás mint
lexikai tulajdonság elvetése mellett érvelnek. Az írások egy másik csoportja
olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyeknek a jelentését logikai operátorok
segítségével szokás modellezni, mint például az is és a hozzá hasonló
fókuszérzékeny additív operátorok, az is-t tartalmazó összetett elemek (mégis,
úgyis, így is, igenis, nem is, ugyanis, vagyis és máris), a kvantoros, illetve
fókuszpartikulás kifejezések a magyar mondat ige előtti tartományában, a csupasz
köznévi argumentumok, a mondattagadás és a fókusztagadás közötti különbség,
valamint a tagadás és a diszjunkció hatóköri interakciói. Az igei
argumentumszerkezet, a topik összetevők, és a beszédaktusok között létesít
kapcsolatot egy további tanulmány, egy másik pedig egy speciális kérdő
beszédaktust jellemez. A kötetben mindvégig a közérthetőségre törekedtünk, így
azoknak az érdeklődő olvasóknak is ajánlható, akik nem a formális szemantika
szakterületének a művelői.