A papagájos ablak Olykor szabadságra kell mennünk a saját életünkből. Amikor
fordulóponthoz érkezünk, és rádöbbenünk, hogy már régóta nem azzal töltjük a
napjainkat, amivel szeretnénk. Amikor végre meghalljuk, mit mond addig makacsul
elnémított belső hangunk. Amikor megértjük, hogy ki kell lépnünk a megszokott
környezetünkből, mert csak így láthatunk rá önmagunkra, és találhatjuk meg a
hitelesebb élet felé vezető utat. Sokan ilyenkor felülnek egy Spanyolországba
tartó repülőre, és meg sem állnak az El Caminóig. A papagájos ablak szerzője
másfelé indult, Németországba, ahol szintén vezet egy zarándokútvonal,
összekötve Luther életének legfontosabb színhelyeit. Utazott hajóval az Elbán és
szamárháton fel Wartburg várába, lakott romantikus panzióban és gótikus
kolostorban, sétált girbegurba középkori utcákon és tévedt el őserdőben, s
eközben megtanulta újraértelmezni legfontosabb élményeit, emlékeit. Hiszen egy
régi történelmi alak és egy mai, modern átlagember is könnyen találhatja magát
hasonló helyzetekben, nézhet szembe hasonló kihívásokkal, és tapasztalhat meg
hasonló érzéseket. A papagájos ablak egy szökés történetével indul, és egy
megérkezéssel fejeződik be. De ahogy a mondás tartja: ahol egy út véget ér, ott
elkezdődik egy másik. A Collegienstrasse végén álló, majd ötszáz éve csak
Luther-házként ismert kolostor előtt nem a házigazda szobra üdvözli a
vendégeket, hanem a felesége siet át az udvaron lobogó szoknyával. És teljes
joggal, mert a Barbara Cranachtól tanultakat kiválóan hasznosítva ő szedte
ráncba ezt a házat és annak minden lakóját, beleértve az urát is. Az esküvőjük
idején a barátcella magányához szokott férj már elmúlt negyvenéves, így
kezdetben elég nehezen vette fel a fordulatszámot. A házasság elején különös
gondolatai támadnak az embernek. Az asztalnál ez jut eszébe: Eddig egyedül
voltál, most kettesben vagy.