Cabo de Gata Cabo de Gata: halászfalu Dél-Andalúziában. Kopár környék,
elhagyatott tengerpart, zárkózott, szegény emberek, hébe-hóba egy-egy fura
turistaszerzet. Egy szelíd motoros angol, aki amerikainak látszik, egy angolnak
látszó amerikai, akinek nyoma vész egy átborozott éjszaka után. Egy partra
vetett fémkoporsó. Egy döglött macska. Álmok. Az elbeszélő nagyjából annyira
hasonlít Eugen Rugére, mint a Német Könyvdíjjal kitüntetett, és nálunk is sikert
arató előző regény (A fogyatkozó fény idején) Alexandere. Neki Mexikó helyett ez
a Cabo de Gata a világ vége, ide vonul ki mindabból - az épp megszűnő
Kelet-Németország, egy csődbe jutott kapcsolat és a szakmai-alkotói kudarc
világából -, amiből elege van. Nem mondja ki, de sejthető, hogy afféle utolsó út
ez; a sejtelmet ráadásul tetézi a második fejezet címe: A rák. A szofisztikált
agónia képzetét mindazonáltal már az első soroktól kezdve oldja a szinte
bekezdésenként visszatérő felütés: Emlékszem..., ?Emlékszem rá..., Arra is
emlékszem... És lehetséges, hogy a rák is csak egy kagylógyűjtés közben talált
remeterák motívumát nagyítja ki.