Nekem írod a dalt A hatvanas-hetvenes években elementáris erővel tört be a
magyar kulturális életbe a könnyűzene, futótűzként terjesztve a fiatalok körében
egy új, szabad, hatalomkritikus életérzést. Az imperialista hatás erős fejfájást
okozott a szocialista prüdériának: nem söpörhették le csak úgy az asztalról,
hiszen a társadalom felét maguk ellen hangolták volna. A kor zenészei hamar
megtanulták, hogy vagy felhagynak az éles és egyértelmű bírálattal, és komoly
öncenzúrának vetik alá szövegeiket, vagy a tűrt, szerencsésebb esetben
támogatott kategóriából villámgyorsan a tiltott tartományba sodródhatnak. Nem
elég, hogy a könnyűzenei intézmények maguk dönthettek róla, mely zeneszámokat
engedélyezik, a daloknak még a Táncdal- és Sanzonbizottság próbáját is ki
kellett állniuk. Sok zenész azonban a - nem is mindig arany - középutat
választotta, és megtanulta elfogadható köntösbe csomagolni az elfogadhatatlant.
Hogy mit jelentett valójában a sorok között olvasni? Többek közt erről beszélget
Bródy Jánossal, a magyar rocktörténelem egyik legemblematikusabb figurájával
Csatári Bence történész, a korszak avatott ismerője, aki eddig egyedülálló módon
vállalkozik Bródy dalszövegeinek beható elemzésére. A kötetben szót kapnak a
pártállami szervek vezetői, többek között Lendvai Ildikó és Lakatos Ernő, és
olyan, vékony jégen táncoló szervezőegyéniségek is, mint Nádor Katalin vagy
Hajnal Gábor. A Nekem írod a dalt interjúiból párhuzamosan bontakozik ki
cenzorok és cenzúrázottak, a hatalom birtokosai és a hatalomtól megfosztottak
világa: s persze az is, hogy semmi sem fekete-fehér. CSATÁRI BENCE történész,
újságíró, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója, Az ész a
fontos, nem a haj - A Kádár-rendszer könnyzenei politikája című kötet szerzője,
illetve az Azok a régi csibészek - Párbeszéd a rock and rollról című könyv
társzerzője.