Költészet és ritualitás a kortárs magyar színházban A színpadra állított
alkotások és a társadalmi interakciók már nem értelmezhetők hagyományos
esztétikai, dramaturgiai, műfajelméleti, illetve szociológiai, pszichológiai,
antropológiai fogalmakkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a létrehozandó
előadás kisebb vagy nagyobb emlékezetközösségnek szól, s nem ragadható meg sem a
klasszikus reprezentációelméletek, sem az avantgárd, neoavantgárd, sem a
posztmodern művészetelméletek modelljeivel. Az 1960-as évek közepétől megjelent
a szakrális színház fogalma, ami - Hankovszky Tamás szerint - hidat ver a múlt
megszentelt pillanatai és a jelen között és a rituális színház, amely - P.
Müller Péter szavaival - a szentmise jegyeivel idézi fel a történetet. Prontvai
Vera könyvtanulmányában Pilinszky színházeszményének továbbélését és folyamatos
újrateremtését realizálja. Vidnyánszky Attila rendezéseiből a
Krisztus-ábrázolásokat értelmezi, Visky András színpadi játékaiban pedig az azok
révén megvalósuló központi metafora térbeállítását és ennek liturgikus működését
vizsgálja. Mindketten kísérletet tesznek a poétikus és rituális vonásokat
hordozó színház jellemzőinek elmélyítésére. (Sipos Lajos)