Az első nevetséges szerelem 1958-ban íródott, és az Én, a búbánatos Isten címet
viselte. Akkoriban a Kulcstulajdonosok című drámán dolgoztam-gyötrődtem, és a
munka szünetében, pihenésképpen, kikapcsolódás gyanánt írtam meg életem első
elbeszélését - könnyedén, élvezettel. Csak később, kellő távlatból
visszatekintve eszméltem rá, hogy ez a könnyedség és élvezet nem annak volt a
jele, hogy ez a minden verejtékes erőlködés nélkül papírra vetett elbeszélés
afféle mellékes, jelentéktelen ujjgyakorlat lett volna, éppen ellenkezőleg,
ahogy mondani szokás, ebben a műben leltem meg először önmagamat, találtam rá
hangnememre, sajátságos, a világtól és saját életemtől való ironikus
távolságtartásra, ekkor lett belőlem regényíró (potenciális regényíró), ettől a
pillanattól datálódik egyenes ívű irodalmi fejlődésem, amely ugyan továbbra is
bővelkedett meglepetésekben, ám alapvető fordulatot, irányváltást nem hozott.
Egy világhírig ívelő pálya kezdetét jelzi ez a csaknem fél évszázados
elbeszélésciklus, mely kötetben először 1970-ben jelent meg. Ezt a kiadást
dolgozta át, komponálta újra a szerző előbb a francia, majd az 1991-es új cseh
kiadás számára, és a magyar fordítás is e legutolsó, Kundera által véglegesnek
és hitelesnek tekintett változat alapján készült. Az olvasó pedig az azóta is
alakuló nagyszerű életmű ismeretében örömmel állapíthatja meg, hogy a szerző nem
tévedett: ezek bizony már kiforrott, hamisítatlanul kunderás darabok, melyeken
aligha fog a múló idő.