A regény művészete A regény állandó, hűséges kísérője az embernek a modern idők
kezdete óta. A megismerés szenvedélye (amit Husserl az európai szellem
leglényegesebb vonásának tekint) ekkor uralkodott el rajta, hogy megvizsgálja az
ember konkrét életét, és megóvja a lét feledésé-től, hogy az életvilágra-ra
állandó fényt vetítsen. Így értelmezem és egyszersmind osztom is azt a
konokságot, amellyel Hermann Broch azt hajtogatta: Feltárni azt, amit csak a
regény tárhat fel - ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény,
mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A
regény egyetlen erkölcse a megismerés. Hadd tegyem hozzá: a regény Európa műve,
felfedezései, jóllehet különböző nyelveken történnek, egész Európa
osztályrészének tekintendők. A felfedezések egymásra következése (és nem a
szövegek összegezése): ez az európai regény története. Ezt a történetet írja meg
Milan Kundera hét többé-kevésbé független szövegből, hét részből álló
esszé-jében. Az egyik szöveget Cervantesnek szenteli az író, a másikat Brochnak,
a harmadikat Kafkának, s közben minduntalan vissza-visszatér, szüntelenül
hivatkozik azokra a szerzőkre, akik irodalmi támaszpillérei az ő személyes
regénytörténetének: Rabelais-ra, Sterne-re, Diderot-ra, Flaubert-re, Tolsztojra,
Musilra... Két dialógusban saját művészetéről, saját regényeiről beszél: a
polifóniáról, a kompozícióról, a kísérleti ego (az irodalmi alak)
megteremtésének módozatairól, a fordítás művészetéről... Kundera esszéje nem
más, mint az Isten nevetéséből született művészet, a regény regénye, amely
sok-sok szellemi izgalmat, felfedezést, kalandot kínál az olvasónak.