?ITT MINDENNEK KELL LENNI? Bevezető A valóságban felébredni - Hamvas Béla. Egy
életút állomásai fotókban, írásokban, filmben elbeszélve című kötethez ?A
személyiség titkát, egyedüliségét ? mondja Bergyajev ?, senki sem értheti
teljesen. Az emberi személyiség sokkal titokzatosabb, mint maga a világ.? ? S
valóban, alig van megfoghatatlanabb, mint ez a pillanatban önmagára találó
személyes konstelláció, ami egy emberi élet a maga legbensőbb rajzolatával, s
amelyben gyakran a külső és nyilvános élettények látszólagos mindennapisága
semmit nem sejtet a ?belső tájak hallatlan változatosságából?. Van olyan ? írja
Hamvas Béla egy helyen ?, akinek élete ?magányosnak, csendesnek, eseménytelennek
látszik, és sorsának vad kalandjai, szédítő veszélyei, keserű kísértései és
feneketlen szakadékai nagyobbak, mint egy hódítóé, aki három világrészben járt
és háromszáz csatában vett részt.? Minden életrajz elégtelensége, minden
biográfiával szembeni bizalmatlansága, amely Hamvas megnyilatkozásaiban
életművén végighúzódik, az ember személyes életének ebben a
megfoghatatlanságában, külső és belső összemérhetetlenségében gyökerezik: hogy
épp az életnek a legfontosabb mozzanatairól, szakadékairól és örvényeiről,
felismeréseiről, örömeiről és világosságáról, arról, hogy ?miként lesz az ember
azzá, ami?, vagy hol van az, ahová ?számtalan horizonton átlobbanva? elérkezhet,
tényszerűen senki nem szólhat. Éppúgy nem, ahogy senki sem él nyilvános térben
és időben, és senki nem ismer önmagában vett ?teret? és ?időt?, csakis a
személyes átélésben megvalósuló ?helyet? és ?pillanatot?, amelyet az ember ?
miként Hamvas mondja ? a végtelen időből és a határtalan térből leszakítva saját
sorsává formál. ?Rilke mondja: Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak
egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.? ? Gyakran idézi fel Hamvas a kilencedik
Duinói elégia e szakaszát, majd egy helyütt hozzáfűzi: ?A pillanat. Ez a
személyesség?. De éppen a létezésnek ez a leghalkabb és legtünékenyebb vonása
hatja át számára is azt a semmilyen külső mozzanatban nem rögzíthető eleven
személyességnek a képét, amelyből ? Rudolf Kassner szavaival ? ?egyszerre
sugárzik a megrendültség, s mely telítve van azzal a döbbenettel és
szomorúsággal, hogy egyetlen embernek, egyetlen arcnak mennyi mindent és mily
megfoghatatlan életet kell megtartania és magában rejtenie.? Mintha éppen erről,
a világ számtalan arculatát és rajzolatát magára öltő és átvilágító, mindent
felvállaló személyes élet követelményéről és benső igényéről szólna Hamvas Béla
önmagával kapcsolatban is, mikor Rudolf Pannwitz Weg des Menschen (Az ember
útja) című kis könyvének egy lapjára írja megjegyzését: ?Törvényhozónak lenni ?
Istenem! ? még ennek is! Itt mindennek kell lenni, mert nincs senki. Milyen jó
lenne legalább valaki ? ?. Nem csupán a magára maradottság, vagy amint másutt
fogalmaz, ?a valódi közösség kínzó hiánya? rajzolódik ki e megjegyzésből, sokkal
inkább az emberi személynek egy olyan sajátos távlata, amelyben ?a súly nem a
produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik.? Ismét egy olyan
mozzanat, amely nemcsak minden kívülről közelítő élettörténetnek, hanem a
megfogalmazhatóság csaknem valamennyi formájának ellenáll. Lehet-e bármilyen
nyilvános mértéke egy effajta távlatnak, vagy a lét eredendő állapotára megnyíló
fokozott érzékenységnek? Személynek lenni ebben az értelemben inkább a végső
dolgoktól való érintettség, amely az életrendet a legkisebb mozzanatokig
átjárja, a ?valóságban való magatartás?, ugyanakkor intenzív igénye és tudata
annak, hogy ?az egész létezésért, az eredeti tisztaságnak magasabb fokon való
helyreállítása érdekében tett erőfeszítésben neki magának személyesen és
felelősen részt kell vennie.? A létezés ősképének helyreállított tisztasága
azonban nemcsak a végső kérdések rendjéről és súlyáról tud, hanem ugyanúgy a
felemelt és felszabadult élet világosságáról is, a pillanattal egybefonódó
átélés időtlen jelenlétéről, hogy mit jelent ?szabadon játszani?, hogy ?milyen
jó gyermeknek lenni és a tündöklő nyárba nevetni?, milyen öröm azzal a tiszta,
égszerű kékséggel látni, amelynek mértéke ?a tenger és a csillagos ég?, és
amikor az ember ?úgy él, mint a fák testvére?. A létezés egészéért való
helytállás Hamvas számára az emberi személynek is az egészét követeli, az ?éber,
univerzális személy? megvalósítását és jelenlétét, amelynek súlypontja már kívül
van minden körülményen és szövevényen, amelynek ?teljes és igaz volta az
aranykori tudaton nyugszik?, amelyből nem hiányzik semmi, ?élét nem vesztette
el, fénye, illata, aurája ép?, s amely ? miként Hamvas mondja ? az egészet azért
tudja elfogadni, mert maga is egész. Amit a jelen kötet megidézni kíván, ezért
inkább a személyességnek ez a ?fénye és aurája?, s mindaz, ami benne
egybegyűjtve megtalálható, valamiképp erről az elbeszélhetetlenről kíván szólni:
kép, szó és film ebben a közelségben kísérli meg Hamvas Béla portréját
megrajzolni, életének és művének állomásairól számot adni, megsejtetni és
közelebb hozni azt, hogy ennek az útnak mennyi mindent, és milyen megfoghatatlan
életet kellett megtartania és magában rejtenie. Palkovics Tibor