Számomra a magyarság nem gének, faj és vér, vagy a sumér és hun ősök kérdése;
nem romantikus és megfoghatatlan jellemzés, hanem az általa létrehozott,
megfogható, leírható művek, tények, tárgyak és történelme vizsgálata. Mit és
hogyan hozott létre itt 1100 év alatt? Történelmét milyen értékrend elfogadása
vagy elvetése alakította, mik voltak elfogadott vagy megtagadott eszméi? Milyen
az a magyar kultúra: gazdálkodásban, életmódban, hímzésben, táncban, mesében,
ízlésben? Így választottam a néprajz szakot a budapesti egyetemre, és lettem
muzeológus 1955-ben. Túléltem az 1956-os forradalom és szabadságharc legvéresebb
eseményeit, és elkerültem a szigorúbb megtorlást is, ezért úgy tekintek
életemre, mint amit ajándékként visszakaptam. Mintegy kétszáz írásom jelent meg
nyomtatásban: könyv, tanulmány, cikk, röpirat - itthon és külföldön, magyarul,
németül, angolul, svédül, franciául és finnül; elismerést kaptam itthon és
külföldön. Írtam többek közt a régi magyar vízgazdálkodásról, az árterekről;
néprajzi csoportok életéről, a különböző nyelvű és kultúrájú népek
együttélésének hagyományairól, a népművészet és a költészet jelentőségéről, a
magyar szőlészet és gyümölcsének múltjáról, az iskolázás és nevelés kérdéseiről,
a magyar országkép torzulásáról, a Kárpát-medence népeinek történetéről...
Vallom, hogy a teljes értékű élethez hozzátartozik a közéletben vállalt munka, a
jónak megismert ügy képviselete, az eszmékért folytatott küzdelem. A világban
sok a nyomorúság, munkálkodnunk kell enyhítéséért, az igazság és szeretet
érvényesüléséért. A szeretet nem érzelem, hanem parancs. Hogy megtettem-e a
tőlem telhető legtöbbet, arról az utókornál is igazságosabb bíró előtt felelek,
nem is sok idő múltán... Szép, gazdag életem volt, csodálatos szüleim,
testvéreim, barátaim; hű és szép társam örömben és bajban; és nagyszerű közös
alkotásaink vannak, fiaim. Minden ajándéknak bizonyult, nem tudom,
megérdemeltem-e?