Mondjuk, tíz órakor A férfi neve Harminc, éveinek száma huszonkilenc, és van
benne valami abból a dologból, amit karizmának neveznek. Életét annak szentelte,
hogy idős nőket tegyen boldoggá, mert csak így érezte, hogy létezik. A nő neve
Szegfű, bár születésekor a Vég nevet kapta. Az apja túlzott érdeklődésével
szinte megfojtotta őt kislány korában. Szegfű egyszer azzal az ürüggyel ment el
otthonról, hogy átugrik a szomszédba, és még aznap délután titokban
összeházasodott Allahsötétségével, akiről később kiderült, hogy a férfiakat
szereti. Harminc és Szegfű véletlen találkozása különös események láncolatát
indítja el. Felbukkan Ali baba és bűnbandája, földrengés rázza meg a regény
helyszínéül szolgáló meg nem nevezett török nagyvárost, nemzetközi terroristák
térítenek el egy utasszállító repülőgépet, Hürrem grófnőről kiderül, hogy nem
francia, egy valóságshow-sztár különböző időpontokban hasra vágja magát egy
furcsa nevű szálloda lobbijában, és egy hajnali rádióműsorban eltérő idősíkokban
élő emberek beszélgetnek egymással... Ezek az események azonban nemcsak Harminc
és Szegfű életének szereplőire vannak hatással, hanem Vigyázóéra is, aki a róluk
szóló könyvet olvassa. Vigyázó ugyanis rádöbben, hogy amit abban a könyvben
leírtak, az megtörténik, vagy a könyv a történtek szerint íródik. Engin Geçtan
regénye hömpölygő árvízre emlékeztet, egy, a normalitás medréből kilépett
abszurd folyóra, amely egyre több szereplőt és eseményt sodorva magával vágtázik
ismeretlen úticélja felé, magával rántva az olvasókat is a káoszba. A regényben
szereplő, finom humorral és mély emberismerettel ábrázolt, nagyon is ismerős
karakterek - politikusok, cégtulajdonosok, bulvárszereplők, háziasszonyok,
orvosok - sorsa szerteágazó, mégis több ponton összefonódik egy rejtélyes
könyvnek és egy földrengésnek köszönhetően. Az ő történeteiket követve egy
repedezett, torz tükörben láthatjuk a modern Isztambult és lakóit, miközben
azzal kell szembesülnünk, hogy a normális és az abszurd igencsak képlékeny
kategóriák.