A szarvas és vadászata A vadászat ősidőktől fogva előbb foglalkozása, később
szenvedélye volt a magyarnak, de amily előszeretettel űzte mindenkor a
vadászatot, épp oly tartózkodással viseltetett az írótoll és a szakkönyvek
irányában; innét van, hogy sem vadásznyelvünk, sem vadászati irodalmunk nincsen.
Azaz, hogy a vadásznyelvünk az bizonyára megvan, olyan értelemben, mint az
egykori szobrásznak gyönyörű szobra, amelyre midőn dicsérték, azt mondotta a
művész, hogy a szobor benne volt a kőben, csak ki kellett hámozni belőle. Olyan
vadászati műnyelve, mint aminő német szomszédainknál használatos, soha sem lesz
a magyarnak, mert tudvalévő dolog, hogy ha a világ valamely félreeső pontján két
német találkozik, rögtön három egyletet alakít: egyet közösen, és mindegyik
külön egyet a maga számára, azután pedig összeülnek, és megállapítják minden
egyletnek a maga műnyelvét. Ez az ő nemzeti sajátságuk, amihez nekünk sem
érzékünk sem hajlandóságunk nincsen, aminthogy éppenséggel nem is szükséges,
hogy mi például a szarvasnak lábát falónak, a fülét hallónak, a szemét látónak,
és az orrát szélfogónak nevezzük. Azokra a különös fogalmakra, amelyek a
vadászat körében felmerülnek, ha keresünk, mindig találunk jó magyar
kifejezéseket, nem kell azért a szomszédtól kölcsön kérnünk, sem olyan szavakat
gyártanunk, amelyek eltorzítják nyelvünket.