Hanghordozó Itt az alig van, az éppenhogy, a meg sem történt. Folytonos
alakulásban, rögzítetlenül. De akkor mindig minden szimpla itt és most? Nem
egészen. Alig vagy éppenhogy, vagy mégsem, és mindenki bárki, senki senki ? de
Vági János vakmerő kísérletének éppen az a legpompásabb eredménye, hogy ezek a
radikális immanenciapillanatok, amelyekről hősei ? tudtukon kívül(?) ?
beszámolnak a hangrögzítőnek, amelyet valaki visszahallgat, hallgat és
kommentál, amit valaki (más?) legépel, amit valaki (ő és mi) elolvas, semmiképp
sem záródnak magukra: attól még, hogy itt minden megismételhetetlen (nincs
azonossága, amit ismételhetne), semmi sem egyszeri; és attól még, hogy minden
különböző (alakulásban van), semmi sem radikálisan más, mint bármi egyéb: az
alakok, a szituációk, az érzetek mintha ismétlődnének, de mintha éppen hogy
másképp; mintha a váratlan, amelyet az egyik beszélő mániásan kiiktatni
igyekszik, legradikálisabb formájában épp mint déja vu törne be, ismétlésként
különbözéssel, a par excellence hideglelős (Unheimlich) tapasztalataként. Legyen
elég ennyi: ez a szüntelen előhívás, folyamatos expozíció, ami rendre valami
valahol valakivel megtörténtet hív elő, de mindig épphogy másképp ? belőlünk, az
olvasóiból is. Minden bárki tapasztalata, és itt most mindez lehet, váratlanul,
a miénk. Mert amit megszoktam, az nincs, még ha nézem is. Sipos Balázs