Székely Aladár 1977-ben a Műcsarnokban megrendezett Székely
Aladár-fényképkiállítást egy frissen végzett muzeológus nyithatta meg. A nagy
megtiszteltetés hatása alatt fogalmazódott meg benne a szándék, hogy egyszer
kötetbe gyűjti az írók és művészek barátja legszebb felvételeit, méltó emléket
állítva egy nem mindennapi emberi-művészi teljesítménynek. Azóta 26 év telt el,
Székely fotói a legtöbb irodalomtörténeti mű elmaradhatatlan kellékeiként
jelentek meg, nélkülük nem nézne szemünkbe ismerősként Ady Endre, Csinszka és az
Édes, nem bírnánk Babits tüzes prófétai tekintetét, Kaffka Margit szuggesztív
pillantását, az ifjú Móricz Zsigmond félszegen álló telt alakját. Képei
lassanként feltámadnak, s mint a művész életében oly sokszor, átlépik az
országhatárt és megmérettetnek a külföldi pályatársak legjobbjaival. Egyre
megalapozottabban remélhetjük, hogy hamarosan felfedezi talán a művelt külvilág
is, miszerint egy távoli alföldi kisvárosból induló magyar fényképész tehetsége,
tanulmányai és ismeretei révén, továbbá a különböző hatások integrálása
eredményeként meghaladta saját mestereit, és a legnagyobbak táborához
csatlakozva az európai fotóművészet élvonalába emelkedett. A terv megvalósítását
nem kevésbé inspirálta az a tény, hogy bár Székely szerepét a modern magyar
fotóművészet megteremtésében kortársai egyértelműen úttörő jelentőségűnek
nevezték, jelentősebb publikáció Dávid Katalin 1968-ban megjelent kis kötetén
túl mindmáig nem született róla. Műtermét a háború során bombatalálat érte, s a
becsapódás következtében oeuvre-jének jelentős része elpusztult. Csupán kis
hányadát költöztethette magával egyedül maradt felesége a rokonokhoz. Jóval
Székely Aladárné halála után, az 1970-es években gondolt arra a rokonság, hogy
megszabadul a sérülékeny üveglemezek tucatjaitól, a nehezen tárolható nagy
méretű fotóktól, s közgyűjteményben helyezi el azokat. Elsősorban erre
alapozhatjuk ismereteinket, miközben tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy
mennyire töredékes ez a kollekció.