Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek Nincs nehezebb dolog, mint őszintén
hazudni az igazságról. Biró Zsombor Aurélnak mégis sikerül: első regényében úgy
szedi magát darabjaira és rakja össze újra, hogy a végére talán ő maga sem
tudja, mi a valóság. Egy huszonöt éves fiú története ez, aki szeretne végre
férfivá válni, de körülötte már annyira férfiak a férfiak, hogy ő csak
iszonyodni tud ettől a rengeteg szőrtől. Az edzője papuccsal dobálja a
medencepartról, osztályfőnöke hipóval összekevert sósavat iszik kémiaórán, és
amikor végre kiszabadul a gyerekkorból, a művészegyetemen is oroszlánszaga van
mindennek. Apját csak távolról meri szeretni, óvatosan, mint az Istent, és hát
akkor a nőkről még nem is beszéltünk. Ebből a regényből mégis csak úgy árad a
szeretet. Zsombor olyan empátiával dédelgeti karaktereit, mintha tényleg a
családtagjai lennének. Mert azok is. Vagy nem. De ez igazából mindegy, ugyanis
legjobban saját magát imádja, és annak próbál a végére járni, hogy honnan ered
ez a masszív önszerelem. Spoiler: nem fog kiderülni. Biró Zsombor Aurél egy
ropogósan friss, újgenerációs hangon szólal meg, és teszi ezt olyan könnyed
humorral és autentikus szomorúsággal, hogy olvasó legyen a talpán, aki kibírja,
hogy ne egy szuszra darálja le ezt a könyvet. Mert ezek a mondatok nemcsak
folynak megállíthatatlanul, de meg is történnek, mint az élet. Potozky László