Nem voltam ott, amikor meghaltam. Éppen testen kívüli élményben volt részem.
Tudod, amikor ézed, hogy a lelked elhagyja a testedet, de valójában az egész nem
álom. Talán olvastál a jelenségről, talán magad is átélted már. De valaki
megölt, míg távol voltam. Megcsonkított. Feldarabolt. Nem hagyott semmit, ahová
visszatérhettem volna. Ki tette? Én is ezt kérdeztem magamtól. A sorozatgyilkos,
aki már egy ideje rettegésben tartja a várost? Vagy valaki, aki közel áll
hozzám, valaki, akit ismerek, valaki, aki talán haragszik rám valamiért, akinek
rendeznivaló számlája van velem szemben? De hiszen nem voltak ellenségeim.
Legalábbis nem tudtam róluk. Aztán lassan felfedeztem ezt-azt magamról. És az
emberekről, akikről azt hittem, hogy szerettek vagy legalább is kedveltek engem.
A legjobb barátomról, üzlettársaimról, az anyámról... a feleségemről. Érdekes
hallani, miket mondanak rólad az emberek, miután azt hiszik, meghaltál. És
ijesztő találkozni a sorozatgyilkossal, amikor a borzalmat még nagyobb borzalom
követi, mert a saját családod is veszélybe kerül, és egyedül te állíthatod meg a
gyilkosságokat. Mihez kezdesz tehát? Láthatalan vagy, át tudsz hatolni szilárd
falakon, gyakorlatilag repülni is tudsz. De nincs anyagod. Nincs valódi erőd.
Még csak meg sem érinthetsz semmit. Mi az ördögöt teszel hát? Ki kellett
találnom valamit. Méghozzá gyorsan. Meg kellett akadályoznom a további kegyetlen
mészárlást, a rettenetes csonkítást és a meggyalázást. És meg kellett bosszulnom
a saját halálomat. De hogyan? Hogyan...?