A hét beavatás A beavatás szó - egyébként - önkéntelenül is a vallási
misztériumokat és a titkos tanítások közlését juttatja eszünkbe. Valójában ebben
az értelemben is helyes és találó kifejezés. Mert a tanítvány szempontja olyan
magas régiókba emelkedik a beavatásban, olyan összefüggéseket lát meg önmaga és
a Természet között, amelyek még a legmélyebb filozófia számára is
elérhetetlenek, az átlagos emberi gondolkodásmóddal pedig meg sem közelíthetők.
A tanítvány felfogása a szerint változik, amint fokozatosan megismeri
nem-tudatos elmeműködéseinek mindazokat a szubtilis szintjeit, amelyekre
öntudata felemelkedhetik és amelyek tudatossá válhatnak számára az elmélyedés
gyakorlásának folyamán. Ez a tudatossá-válás pedig mindenkor egyértelmű valamely
újfajta tudásnak a megnyilatkozásával, egy oly tudásnak és egy oly tudatkörnek a
kibontakozásával, amelybe a fejlődés valósággal beavatja a tanítványt, a nélkül,
hogy értelmi fejlettsége vezetné odáig fokozatosan, emberi tradíciókra alapozott
tudásának a folytonos gyarapodása révén. Minden egyes beavatás mindig újfajta
megismerések egész köréhez vezet, amelyben a régebbi megismeréseknek már nincs
teljes létjogosultságuk, valójában nincs is megfelelő helyük, hiszen
meghaladottakká válnak, értelmüket veszítik. Minden egyes beavatási szinten a
tanítvány elveszíti addigi önmagát és mintegy újraszületik, az újfajta
megismeréseknek - az ő számára - új világában!