Sajátos műfajú könyv születik, amikor egy politikus adja írásra a fejét. A
könyv alapvetően elméleti műfaj, a politika viszont többnyire a mindennapi
cselekvés helye. Egy közszereplő ezért mindig ingoványos terepre téved, ha a
napi eseményektől hátralépve, tágabb kontextusban gondolkodik a világ dolgairól
és az országa helyzetéről. Különösen nehéz a helyzet, ha mindezt a harmincas
évei elején - na jó, közepén - teszi valaki. Még egyetemista koromban az egyik
tanárom előadásán hallottam ugyanis a következő adomát, amely jó időre megragadt
bennem: Fiam, aki fiatal korában sokat ír, az idős korában sokat szégyenkezik!
Mit tehetnék? Igyekszem cáfolni ezt a tételmondatot... Egy ilyen munka ráadásul
szükségképpen nem teljes, nem csak leíró, és nem is feltétlenül objektív. Nem
teljes, hiszen a valóságot sosem ismerhetjük meg egészen - ahogy mondani szokás:
tükör által homályosan látunk. Nem csak leíró, hiszen a politikában dolgozva
nemcsak az a feladat, hogy megpróbáljuk megérteni a körülöttünk lévő világot,
hanem hogy mindenhol, ahol lehetőség van rá, hass, alkoss és gyarapíts. Nem is
feltétlenül objektív, hiszen az események sodrában nincs mód tudományosan
összevetni a tényszerűt az ideálissal. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy
a politikus írása és tevékenysége fölött végső ítéletet majd a történelem mond;
a jelenben pedig szükségképpen vitát vált ki.