Totál titkos naplóm 1. - Sehogy se jó! Február 12. Tíz másodperc. Ennyi sem
kell, hogy az ember tönkretegye az életét. Ha valaki, akkor én tudom. Egy perce
sincs, hogy megtörtént? Épp odaértem a lépcsőházunk bejárati ajtajához - egyik
kezemben egy átlagos bagettel, a másikban némi apróval ?, amikor a semmiből
egyszer csak ott termett előttem a Névtelen Szépfiú. Alig öt centiméter
választott el bennünket egymástól (ő épp elhagyni készült az épületet, én pedig
belépni az ajtón, úgyhogy majdnem össze is koccant a homlokunk). Igéző szemével
derűs pillantást vetett rám, mire én lesütöttem az enyémet ? a tekintetem,
mondhatni, a föld alá hatolt, jó mélyre, valahová a csatornarendszer és a
gázvezeték közé. Egyszer csak barátságos hang csendült az esti levegőben: -
Nahát! Aurore! Jól vagy? Vagy ezer évig álltam ott tátott szájjal, mire nagy
nehezen erőt vettem magamon, és a képébe üvöltöttem: - Vuá! Köci! Igen. Szó
szerint ez hagyta el a számat. Egy kamaszlány viszontagságai, kesergései,
kalandjai. Csípős, szúrós, maró. Fergeteges.