A rózsa neve Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja
a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi
nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra
a szerzetesek egy XIV. századi apátságban? A rózsa neve nem volna tisztességes
krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a
kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a
válasz nem törpülne el a még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. Ki a
tettes? Ez a kérdés - figyelmeztet a regényhez írott széljegyzeteiben Umberto
Eco, a tudós szemiotikaprofesszor - nemcsak a krimiknek, hanem a
pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése. A rózsa nevétől a rózsáig
hosszú az út és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a tettesig sötétlő
homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk. Most először a szerző eredeti
rajzaival.