Utolsó tanúk - Gyermekként a második világháborúban 1985-ben Szvetlana
Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal fehérorosz újságírónő egyszerre két
könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó
tanúk), mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen
világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak
mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a
középpontba ? s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta
volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig ?ismert? történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, és Alekszijevicset mint egy új
műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Eközben a fölbolydult, széthulló
Szovjetunióban sokan árulónak bélyegezték, aki a legszentebb érzéseket tiporja
sárba. Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító
történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a
második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan
közülük elveszítették a szüleiket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a
partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már
harcoltak is a németek ellen? És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták
valahogy túlélni az iszonyatot. Alekszijevics később átdolgozta a könyvet: az új
változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben
még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép
háborús hétköznapjairól.